A Budatétényi Rózsakert rejtett értékei: a kínai rózsák

A cím talán kicsit félrevezető, mert azt sugallja, hogy a Budatétényi Rózsakert telítve van kínai rózsával. Miközben, amiről most beszélni fogunk, az csupán a kert két fajtája, sőt, egészen pontosan csak egy. Ha azonban másképpen nézzük, rózsakertünkben tényleg százszámra található kínai eredetű rózsa. Mint ahogy más gyűjteményes kertekben és házi kertekben sem ritka.
Hogy feloldjuk ezt az ellentmondást, először nem ártana tisztázni, mit is hívunk kínai rózsának. Kína hatalmas, a határán fekvő Himalája pedig vadrózsák tucatjainak az őshazája. Ezek közül egyes rózsák melegigényesek, ezek a délies hegyoldalakon virágoznak, mások jobban bírják a fagyot, ezért több ezerméteres magasságig hatolnak fel, ahol sok a napsütés, de a levegő már hűvös. Kínához tartozik Belső-Ázsia jelentős része is, száraz, félsivatagi viszonyaival. Rózsa pedig itt is él, nem is kevés: például a sárga fajok egyik része  innen indult világhódító útjára. Nem véletlen, hogy a botanikai vizsgálatok szerint a világ vadrózsáinak 50%-a ázsiai: ez pedig alapvetően Kínát jelenti.

A kertünkben megtekinthető rózsák között kínai a szárnyas-tüskéjű rózsa vagy „Pteracantha” hatalmas tüskéivel, a gesztenyerózsa, mely rettenetesen sörtés bimbójáról kapta a nevét, de innen származik a multiflóra vagy sokvirágú rózsa is. Ez utóbbi igencsak elterjedt: Nyugat-Európában ezt használják leggyakrabban alanyként, de közeli rokonával, a Luca rózsával (korábban Wichura rózsa) együtt alapvető őse a kúszórózsáknak is. 
Tulajdonképpen majdnem minden kúszórózsa kínai eredetű. Sőt, szinte minden modern rózsa az. Nem véletlen, hiszen a modern fajták döntő többsége visszavezethető a tearózsákra. A „tea” szó pedig Kínára utal, hiszen az első tearózsákat az Angol Kelet-indiai Társaság teaültetvény-felügyelői és teakereskedői hozták be Európába. Igaz, nemcsak Kínából, hanem Indiából is importáltak, azonban ezek a fajták is kínai eredetűek.
Akkor viszont hogyan lehet, hogy Budatétényben csak néhány rózsa igazán kínai? Botanikai értelemben véve ugyanis létezik egy faj, mely erről a hatalmas országról kapta a nevét, latinul Rosa chinensis (kínai rózsa). Ez volt Európa legelső távol-keleti rózsája, de alighanem az anyaországban is ez lehet az egyik legkorábbi, legrégebben termesztésben lévő rózsa. Páratlan különlegessége, hogy egész évben virágzik, ezért is válhatott keleten ideális cserepes virággá. 
A kínai rózsa Európába kerülése igencsak titokzatos. Legelső ábrázolása egy Selyemút mellett fekvő barlangtemplom falán látható, ahol egy többszirmú, bíborlila rózsa virít egy fiatalember arcképe mellett. A freskótöredéket hozzávetőlegesen 2300 évesnek tartják. Éppen ezért nehezen hihető, hogy a Selyemúton keresztül ne került volna egy-két példánya nyugatra. Ez talán tényleg így volt, de nincs írásos nyoma . Az1570-80-as évekből azonban már vannak adatok. A botanikus Matthias de L’Obel például jól ismert egy remontáló rózsát, Michel del Montaigne pedig Ferrarában talált egy szokatlan időben virágzó fajtát. Sokáig ezeket a híreket a damaszkuszi rózsának tulajdonították, de aztán kezdett gyanússá válni a dolog. Ugyanis a reneszánsz festő, „Bronzino”, azaz Agnolo di Cosimo egyik festményén jól láthatóan (ezt azért én megkérdőjelezném) Cupidó egy tearózsát tart kezében. A fajta hivatalos felfedezése előtt 250 évvel.
Tény azonban, hogy a Selyemút helyét a tengeri szállítás vette át, így a kínai és a tearózsa többé nem jutott Európába, ezért a későbbi remontáló rózsák már valóban damaszkuszi fajták lehettek. Az 1700-as években azonban – most már a gyarmatosítások révén – ismét felfedezték, mint bámulatos botanikai különlegességet.
Hagyományosan két olyan fajtát tekintettek kínai rózsának, melyek 1800 előtt kerültek Kínából nyugatra. Az egyik egy rózsaszínű fajta és a hosszú hivatalos neve miatt csak ”Old Blush”-nak nevezik (neve körülbelül „korai rózsaszínes”-nek fordítható), a másik pedig bíborvörös és még hosszabb neve van, ezért bengál rózsaként hivatkoznak rá. A kertésztársadalom bánatára azonban a botanikusok az utóbbi években Európa legelső kínai fajtáját, az „Old Blush”-t tearózsának minősítették át. Ezért a XVIII. és XIX. századi rózsanemesítésről szóló cikkeket – kis túlzással – „ki lehet dobni az ablakon”, mert a hagyományosan „chinensis rózsának” és „chinensis hibridek” hívott csoport egy része ma már tearózsának számít, csak éppen nem lehet tudni, mikor melyik fajtáról írtak, hiszen közeli rokonnak tekintették a kettőt.

A valódi kínai rózsának – itt most a bíborszínű bengál rózsára gondolok – Európába érkezése nemcsak a reneszánsz idején volt kérdéses, hanem az 1700-as években is, mert a szobai hibiszkusz is ekkor került nyugatra, szintén kínai rózsa néven. A legelső példányt 1730 táján talán a Svéd Kelet-indiai Társaság hozhatta be Linné részére, erről egy lepréselt példány tanúskodik. Az angolok azonban csak 1789-ben fedezték fel Kalkuttában. Mivel a rózsaszín „Old Blush” ekkor már ismert volt, nem páratlan remontálására (folyamatos virágzására) figyeltek fel, hanem inkább intenzív világító bíborlila színe volt újdonság. Úgy tűnik, a mai vörös rózsák többsége ettől az ősi keleti fajtától örökölte a színét.
A rózsaszín ”Old Blush”-t viszont már hamarabb megismerték a faiskolások, ezért ez számít Európa első folyton virágzó rózsájának. Állítólag 1793-ban virágzott először Angliában, de hogyan került oda, az tökéletes rejtély. Talán az előző évben, amikor kereskedelmi és diplomáciai tárgyalások folytak a kínai császárral. Igaz, sikertelenül, de a küldöttség néhány tagja körbenézhetett és ekkor számtalan botanikai újdonságot fedeztek fel. Az is lehet, hogy Angliába az „Old Blush” valahonnan Németalföldről került, oda pedig talán szintén svéd kereskedelmi hajók révén jutott.

Kertünkben – némi túlzással – mindkét kínai rózsa megnézhető, ajánlom mindenkinek! Az első ugyan bengál rózsaként érkezett és talán az is, de virágai igen aprók és rojtos szélűek. Talán az a rózsa lehet, melyet 1827-ben nemesítettek Franciaországban „Fimbriata” néven. Nála is dekoratívabb azonban az „Old Blush” fajtánk, melynek töveit egészen novemberig apró rózsaszínű virágok borítják. Ezt azonban ugye ma már nem kínai, hanem tearózsának kell tartani, noha virága egyáltalán nem hasonlít a spirálisan nyíló, bimbószerű tearózsákéra. 

 

Milyenek is egyáltalán ezek a rózsák? Nagyméretű bokorrá nőnek, de a középkori európai rózsákkal szemben hajtásaik vékonyak, levélzetük kecses, a levélkék kicsik és némileg fagyérzékenyek. A nyugati rózsák robusztusságával és erős illatával szemben inkább a kifinomultság és törékenység jellemzi őket. A látszat azonban csal: a kínai és a korai tearózsák sokat kibíró, egészséges fajták, sűrű lombozattal és rengeteg virággal. Betegségekre sem túl fogékonyak, ha így lenne, nem figyeltek volna rájuk fel az angolok, a svédek vagy a hollandok. Bármelyikük is fedezte fel ugyanis ezeket, valahonnan Délkelet-Kínából kellett behozniuk, hiszen az európaiak számára Kína többi része tiltott terület volt. Kanton környéke viszont meleg, párás, ideális a klíma, de nem a rózsa, hanem a gombabetegségei számára.

Akinek esetleg felkeltettük az érdeklődését, az a Budatétényi Rózsakertben megkeresheti a fentebb említett fajtákat. Májustól novemberig, esetleg decemberig, az első fagyokig érdemes keresni, bő virágzása, apró virágocskái révén könnyű őket felismerni! 

Dr. Boronkay Gábor