Sok mindenért érdemes kinézni a rózsakertbe, de ha őszinték akarunk lenni, akkor télen ebből nem sokat láthatunk. Van azonban egy kérdés, amit mindenki megválaszolhat magának, ha jól felöltözik, hótaposót vesz és tesz egy kört a Budatétényi Rózsakertben. Mégpedig azt, hogy van-e a kertben csipkefa – modernebb nyelvezetben csipkebokor – és ha igen, mit is keres egy rózsakertben.

Az igazi háziasszonyok – és talán a háziurak is – jól kitöltik a nyári-őszi napjaikat azzal, hogy befőznek és lekvárt készítenek. Például hecsedliből. Mármint ebből csak lekvárt, mert aki hecsedlikompótot készítene, az számoljon azzal, hogy a magok környéke igen sűrűn serteszőrös.
Ha esetleg valaki nem tudná, hogy hol kell keresni a begyűjtendő hecsedlit: természetesen a csipkebokron. A szúrós cserjét leginkább az erdőszélen, száraz domboldalon találhatjuk meg, éppen ott, ahol májusban a vadrózsa is virágzik. Ez nem véletlen. Sokan talán nem is gondolnak bele abba, hogy a csipkebogyó valójában a rózsa termése. Nemcsak vadrózsán, hanem kerti rózsán is megtalálható, de a kertészkedők többnyire levágják a hervadt virágot, ezzel pedig a terméskezdeményt is. Ezért annyira ritka, hogy kerti teahibrideken vagy más nagyvirágú rózsán csipkebogyóval találkozzunk.
A név egyébként kissé megtévesztő, mert minden logika ellenére a csipkebogyó nem bogyó. Sőt, botanikai értelemben nem is termés. A növénytanban járatosak ugyanis ragaszkodnak hozzá, hogy ha a magház és a bibe mellett a virág más eleme is részt vesz egy termés képzésében, az már áltermés. Itt a „más elem” a csipkebogyó húsát biztosító szövet, ami tulajdonképpen a megvastagodott vacok. Ez ugyanaz a jelenség, mint az almánál, ahol a valódi termés a csutka, illetve amit fogyasztunk, az tulajdonképpen a vacok (a virágnak az a része, ahol a szirmok ülnek).

Csipkebogyó esetében megtalálható benne a C-vitamin is, a hecsedli legnépszerűbb beltartalmi értéke. Csak érdekességként említem meg, hogy egy 1940-es tanulmány szerint egy kaukázusi vadrózsa csipkebogyójában található a valaha mért legmagasabb C-vitamintartalom. Ennek a rózsának hivatalos magyar neve sajnos nincs, de latin elnevezése (Rosa oxyodon) alapján én az élesfogú rózsa nevet ajánlanám rá.
És most, hogy így kiművelődtünk, sétáljunk végig a Budatétényi Rózsakertben, és nézzük meg, mely fajtákon van csipkebogyó, melyeken nincs, de azt is figyeljük meg, mennyi terem egy-egy bokron! Meghökkentően nagy különbségeket fogunk találni! Tekintve, hogy a kertben a rózsa termésdekorativitása is tudományos vizsgálat része, mi sohasem vágjuk vissza a virágokat. Tehát elvileg minden rózsatövön csipkebogyót kellene látnunk, mégpedig annyit, ahány virág volt rajta. Mégis számtalan rózsafajtán nincs áltermés, másokon csak egy-két óriási hecsedli található, megint másokon pedig hatalmas fürtökben állnak a borsónál is kisebb csipkebogyók. Nem is számítva néhány parkrózsát, ahonnan kilószámra lehetne szedni a lekvárnak valót. De mi az oka ennek a nagy változékonyságnak?

A vadon élő rózsákon rengeteg csipkebogyó képződik, hiszen ebben vannak a magvak, ezzel szaporodik a növény. Nem véletlen, hogy már a középkorban is az erdőszélekre mentek csipkebogyót szedni, nem a kertekbe. Nem is véletlen nyelvünkben a rózsa/csipke kettősség: szirmot a rózsáról szedtek, bogyót a csipkéről. Igaz ez a Budatétényi Rózsakertre is, ahol a vadjellegű rózsák roskadoznak a piros csipkebogyóktól. Ilyenek például az alanyok: a kisvirágú rózsa és a berki rózsa „Laxa” fajtája, de hasonlóan bőtermő a szentendrei rózsa is. Ez utóbbinak nem sok egyedi jellegzetessége van, de csipkebogyói feltétlenül figyelmet érdemelnek. Felületük ugyanis sűrűn mirigyszőrös és a csipkebogyók már zölden is olyanok, mint az újszülött kis sündisznók. A szentendrei rózsa áltermései nagyon korán érnek, ezért a klasszikus csipkebogyószüret idején már kenődnek vagy beszáradnak. 
A termesztett rózsák többsége azonban messze nem ilyen. A legtöbb fajtán nincs is csipkebogyó. A középkori fajták esetén a rózsák származása okoz sterilitást: ezek ugyanis olyan hibridek, melyek apai és anyai szülői genetikailag nagyon távol állnak egymástól, ezért ezek termékenyülésük zavart, mag és csipkebogyó csak ritkán fejlődik rajtuk. Ilyenek például a damaszkuszi rózsák, a fehér (alba) rózsák vagy a tearózsák. 

A modern rózsák sterilitásában pedig más szempontok is szerepet játszanak. Ugyanis egyre inkább elvárás, hogy a szirmok a virágzás után ne maradjanak rajta a virágon, ne száradjanak rá, hanem maguktól hulljanak le. Sok fajtánál maga a virág is leesik a bokorról. Az ilyen rózsák pedig sterilek, hiszen éppen azért hullik le a virág, mert nincs magképződés.
A nemesítők azonban nemcsak a kiskert tulajdonosokra gondolnak, amikor csipkebogyó nélküli fajtákat hoznak létre, hanem önmagukra is. A fajta-előállítók ugyanis gyakran féltékenyek és nem szeretik, ha valaki az általuk nemesített fajta magját elvetve új, talán még az övékénél is jobb fajtát hoz létre. Ezért a csipkebogyót bőven termő fajtajelölteket nem engedik ki a kezeik közül, nem lesznek belőlük forgalmazható fajták, hanem megmaradnak, mint nemesítési alapanyagok. Különösen értékesek ezek a típusok, ha jól is örökítenek bizonyos előnyös tulajdonságokat.
Így forgalomba többnyire csak olyan fajták kerülnek, melyek áltermést nem hoznak, ezért velük a további nemesítésben részt venni nem lehet. Megvallom azonban, ez azért egy kicsit talán túlzás: csipkebogyós rózsafajtát ugyanis lehet találni, főleg a vadjellegű parkrózsák és tájképi rózsák között van ilyen. Kertünkben is van néhány olyan fajta, mely télen is szép, mert a csokrosan álló csipkebogyóik narancsszínbe, korallvörösbe vagy éppen bíborlilába öltöztetik a töveket. Ilyen például a „Carrousel” nagyvirágú ágyásrózsa (grandiflora) 1950-ből vagy a klasszikus ágyásrózsa (floribunda) „Sangria”, de vágórózsa is akad, mint például a „Lord Stair” teahibrid. Egyik legbővebben termő kerti rózsánkat éppen 110 éve mutatták be, ez a „Grüss an Freundorf”. De magyar vonatkozású fajtáink is vannak: elsősorban is Márk Gergely rózsája, a”’Munkács” floribunda vagy a„Barátom, Márk Gergely”, amit a nemesítő 85. születésnapjára ajándékba kapott.

A legtöbb kerti rózsa azonban csak kevés csipkebogyót hoz, és azok hiába szép nagyok, gyakran torzultak vagy zöldesbarnák, mert nem tudnak beérni. Ennek pedig az az oka, hogy az ilyen fajták többnyire tömveteltek, méhek a túl sok szirom miatt nem férnek a bibéhez, nem tudják azt szépen beporozni. 
Van viszont egy vadrózsa, ami egyszerre hoz is hecsedlit, meg nem is. Ez az amerikai prérirózsa. Egyedülálló a világon, mert az egyetlen olyan rózsa, ahol egy egyik bokor hímivarú, a másik pedig nőivarú virágokat hoz. Kívülről ugyan ez alig látható, mert bibéjük és porzójuk is van, de az egyik ezek közül mindig steril. Tekintve pedig, hogy sarjaik révén hatalmas bokrokká fejlődnek, őshazájukban különös látványt nyújtanak: az egyik bokor vöröslik a csipkebogyóktól, a másik pedig teljesen kopár. Hiszen a nőivarú egyeden a virágokból csipkebogyó fejlődik, a másik nem pedig a virágpor képzéssel be is fejezi szülői tevékenységét. 
Sajnos ennek a cikknek a terjedelme nem engedi meg, hogy a rózsakertünk minden csipkebogyós fajtáját bemutassunk. De higgyék el, a különbségek valóban meghökkentők! Mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy jöjjön ki télen is a Budatétényi Rózsakertbe és személyesen győződjön meg róla!
Kellemes téli sétát!
 
Dr. Boronkay Gábor