Kortalan fa II. rész

Evolúció páfrányfenyő módra
Szemelvények a Kortalan fa című könyvből
Szerzők: Dr. Kisvarga Szilvia (MATE), Dr. Orlóci László (MATE), Horotán Katalin (EKKE)

Idén jelent meg a már évek óta alapos munkával készülő Kortalan fa című könyv, amely igen nagy népszerűségre tett szert rövid idő alatt. A szerzők, Dr. Orlóci László és Dr. Kisvarga Szilvia a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Dísznövénytermesztési Kutatóintézetétől, a Budatétényi Rózsakertből, valamint Horotán Katalin az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemről szeretnék ajánlani a 22. kerület lakosai számára is ezt a hiánypótló kiadványt. Ezért most közöljük a könyvből a második részt, amolyan kedvcsinálóként. Reméljük, Önök is élvezni fogják!
Ősi fa, amely túlélt mindent – a dinoszauruszokat elpusztító kisbolygó becsapódásától elkezdve a földtörténeti korokat, a jégkorszakokat, elviseli az embert és a klímaváltozást is. Meddig képes erre egy-egy példány? Meddig él a Ginkgo? 
Azt kell mondanunk, hogy erre nincs határozott válasz. A faj genomjából ugyanis hiányzik a sejthalálért felelős gén, amely azt jelenti, hogy a Ginkgo tulajdonképpen örökéletű. Az öregedési mechanizmus ezen hiányát a kutatóknak azonban még nem sikerült megfejtenie. Megjelent egy tanulmány a Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban, ahol leírnak egy érdekes kísérletet erre vonatkozóan. 
 

A kísérlet során fiatal és idős fák osztódó szöveteit és öregedést kiváltó génjeit vizsgálták. Megállapították, hogy az idős levelekben folyamatosan kifejeződik a gén, hiszen a levelek évről évre lehullanak, viszont a törzsben és az ágakban egészen más a helyzet. Az idős fák és a fiatalok is egyaránt termelnek osztódó szöveteket, ezek a szövetek semmiben nem különböznek a vizsgált 3 éves és a 667 éves fákban. Lehet, az idős fatestben lelassul az osztódás, de nem szűnik meg, ezáltal a növekedés sosem fejeződik be és mindig képes reprodukálni magát. 
A Föld legidősebb Ginkgo biloba egyedei is ezt mutatják. A legidősebb Ginkgo Európában lassan 300 éves, míg Kínában élnek 3000 évnél idősebb fák is. Japánban pedig regisztráltak egy 1200 éves egyedet is. A szecsuáni Lengqi-ben becslések szerint egy, több mint 1400 éves egyed él. A megújulása szintén egyedi a növényvilágban, semmihez nem köthető. Ugyanis, amikor a fa elérkezettnek látja az időt arra, hogy utódaiban éljen tovább, a törzsén elkezd chi-chiket fejleszteni. 
A chi-chi (cici) szó emlőt jelent, amire megjelenésében is hasonlít. Ezek a Ginkgo léggyökérszerű képződményei, melyeken rejtett vegetatív rügyek találhatók, melyekből a növény képes megújulni. A fa törzsén tehát ilyenkor kisebb-nagyobb dudorok keletkeznek – kinövések ezek, amelyek lapítottak, lekerekítettek és nagyon lassan fejlődnek ki. Amikor meglátjuk a chi-chiket a fatörzsön, akkor ez azt jelenti, hogy a fa élete utolsó szakaszába lépett. Nem betegségek által, nem a nem megfelelő környezeti tényezők miatt, hanem mert ez van beleprogramozva az ősi génkészletébe. Nem csak az idősebb, néha a fiatalabb fákon is megtalálhatók. Ezek kifejlődése úgy tűnik, traumatikus eseményekhez, környezeti stresszhez vagy egyéni tulajdonságokhoz köthetők. 
 

A chi-chik egyre nagyobbak lesznek és a talaj felé kezdenek fejlődni. Egészen addig nőnek, amíg el nem érik a talajt, majd pedig legyökereznek. Ezt követően egy ideig együtt fejlődnek az anyafával, annak részei maradnak, de ez nem tart örökké. 
A chi-chi kifejlődésével egyidejűleg ugyanis a fa el fog pusztulni. Amint a chi-chikből kifejlődött utódok megerősödnek, az anyafa elhal és átadja a helyét az utódainak, amelyek tovább viszik az ősi génkészletét. És hogy mi a kiváltó oka ennek a folyamatnak? Nem tudni, ezt még rejti előttünk az idő, de egy biztos: nincs meghatározott életkorhoz kötve, ugyanis az igazán idős, több száz éves fáknál ugyanúgy előfordul ez a jelenség, mint a fiatalabbaknál, például a 80 év körüli kőszegi, azóta már kivágott egyed esetében. Hozzá nem értő botanikusok és parkok fenntartói gyakran ezt betegségként ítélik meg és kivágják a fát – pedig nem beteg… Csupán méltósággal akart meghalni, utódai körében.
 
A kutatók úgy vélik, hogy egykor a világon – még a jura korszakban – számos Ginkgo faj létezett és népesítette be a bolygót. Jelenlegi ismereteink szerint legalább 6 család volt még a Ginkoales rendben a Ginkgoaceae család mellett, melynek egyik tagja volt a mai fajhoz eléggé hasonlító Ginkgo adiantoides, vagy a szintén vizsgált másik kihalt faj, a Ginkgo yimaensis, mely főként abban különbözött a Ginkgo bilobatól, hogy kevesebb levélfelület, szeldelt lombozat jellemezte, így kicsit jobban hasonlított a tűlevelű nyitvatermőkhöz. 
Aztán 2003-ban Zheng és munkatársai rátaláltak a Ginkgo apodes fosszíliáira is. Ez a faj volt az igazi kapocs a Ginkgo biloba és a tűlevelűek között, ugyanis ennek a fajnak tűszerűen vékony levelei voltak. A Ginkgo apodes nagyjából 120 millió éve élt, csak ezt követően jelent meg a Földön a Ginkgo adiantoides, amely igen sokban hasonlított a mai Ginkgo bilobahoz, de levelei sokkal inkább lekerekítettek voltak. 

Az utolsó jégkorszak idején még a megváltozott környezeti tényezőkkel is meg kellett küzdeniük. Ennek során több fajuk valószínűleg kihalt, eltűntek az egész amerikai kontinensről. A jégkorszak után, 11.000 évvel ezelőtt már csak Kínában voltak megtalálhatók, ide szorultak vissza. A természet pedig halhatatlanságra tanította ezt a fafajt, ezért fennmaradt. Innen terjedtek el a buddhista kolostorokban és a Távol-Kelet népei között. Elwes és Henry 1906-os munkájukban megemlítik, hogy Japánban és Kínában is igen korlátozott számban fordulnak elő a nyitvatermők. 

A Kortalan fa című könyv a Libri könyvesboltokban vásárolható meg, illetve a szerzőknél a 22. kerületben, a Budatétényi Rózsakertben és az orloci@gmail.com címen.

A képek forrása: Orlóci László, Pixabay, Unsplash, Libri